Napfizikai Bevezetõ
Ludmány András
Ezen az oldalon a fontosabb napfizikai
fogalmak vázlatos és igen tömör áttekintése
található, az anyagot folyamatosan bõvíteni
fogjuk és idõvel ki fog egészülni a Debreceni
Egyetemen oktatott tárgyak jegyzeteivel is.
A Nap néhány
fontosabb adata
Kor |
4,5x109 év |
Tömeg |
1,99x1030 kg |
Sugár |
696000 km |
Felszíni (effektív)
hõmérséklet |
5785 Ko |
Felszíni gravitációs
gyorsulás |
274 m s-2 |
Szökési sebesség |
618 km s-1 |
Sugárzási teljesítmény |
3,86x1026 W |
Tömegveszteség |
109 kg s-1 |
Közepes Nap-Föld távolság
(Csillagászati Egység) |
150x106 km |
Szinódikus forgási periódus (Carrington-meridiáné) |
27,28 nap |
Forgástengely dõlése
az ekliptika normálisához |
7,25o |
Felépítése
A napfelszín alatt három
nagyobb tartományt különíthetünk el. A sugár
kb. egyharmadán belül található a kb 15 millió
fokos hõmérsékletû centrális mag,
melyben a termonukleáris energiatermelés zajlik. Ezen kívül
helyezkedik el a sugárzási zóna, majd a sugár
0.71 részétõl a felszínig tartó gömbhéj,
a konvektív zóna. E zónák létére
tisztán elméleti megfontolások alapján is következtetni
lehet. A megfontolások arra vonatkoznak, hogy egy ilyen méretû
és tömegû gázgömbnek kiszámítható
a belsõ nyomás- ill. hõmérséklet-rétegzõdése,
továbbá az, hogy az adott hõmérsékleteken
és nyomásokon milyen fizikai folyamatok történhetnek.
Mivel a Nap belsejérõl optikai információ nem
nyerhetõ, ezért ezt sokáig csak elméletileg
vizsgálható jelenségkörnek tartották.
Az utóbbi évtizedek hatalmas feljõdése révén
azonban ezek a belsõ struktúrák ma már empirikusan
is vizsgálhatók, mivel két fajta fluxus áthatol
a napanyagon: a neutrínóké és a nyomáshullámoké.
A Nap látható felszíne feletti tartományok
a naplégkör részei.
Energiatermelés
A centrumban uralkodó hatalmas
hõmérsékleten és nyomáson a részecskék
ütközései kikényszeríthetik összeolvadásukat
- fúziójukat - mely energiafelszabadulással jár.
Az energiaprodukció döntõ forrása a p+p
-> D+e+ +nefolyamat,
melynek során két proton egy deutériummaggá
alakul, keletkezik egy pozitron és egy elektronneutrínó
valamint maximum 420 kiloelektronvolt energia. E folyamat döntõ
fontossága egyrészt annak következménye, hogy
a legnagyobb számban jelenlévõ reagensek - a protonok
- között zajlik, másrészt ennél a legkisebb
a fúzió ellen ható ú.n. Coulomb-gát.
Ezenkívül egy sor további nukleáris reakció
zajlik a centrumban, amelyek szintén kiveszik a részüket
az energiatermelésbõl. Néhányuk hozzájárulása
csekély, de ha történetesen neutrínókibocsátással
jár (mint a fent említett folyamat is), akkor annak hatalmas
diagnosztikai jelentõsége van, mivel e neutrínók
detektálása révén lehet közvetve ellenõrizni
a magra vonatkozó elsõsorban elméleti eredményeket.
Energiatranszport
A magban termelt energia két
különbözõ folyamat révén jut ki a felszínig,
melyek térbelileg is elkülönülnek
-
A sugárzási zónában az
energiát nagyenergiájú fotonok szállítják.
Ezek az adott térrészben található részecskékkel
ütköznek, azokon szóródnak, ami meglehetõsen
bonyolulttá teszi a pályájukat, egy foton kijutásának
karakterisztikus ideje millió éves nagyságrendû.
-
A konvektív zóna energiatovábbítási
módja: a konvekció. Ez akkor kerül elõtérbe,
amikor a kifelé csökkenõ hõmérséklet
olyan értéket ér el, melynél a hõmozgás
energiája már nem akkora, hogy az ütközések
ionizált állapotban tarthatnák az anyagot, az ionok
kezdenek rekombinálódni az elektronokkal, és így
alkalmassá válnak arra, hogy elnyeljék a kifelé
igyekvõ fotonokat. A konvekció úgy valósul
meg, hogy az enargiaelnyelés eredményeképpen egyes
tartományok környezetüknél jobban felmelegszenek,
tehát sûrûségük a környezetüknél
kisebb és a keletkezõ felhajtóerõ kifelé
mozgatja az adott tartományt, szokásos nevén konvektív
cellát. A többletenergia a felszínen szétsugárzódik,
a cella lehûlt anyaga pedig átadja a helyét az újabb
feltörekvõ, forró cellának.
A légkör
részei és struktúráik
-
Fotoszféra - a néhány
100 km vastag, látható felszíni réteg. Innen
származik a Nap sugárzási teljesítményének
több mint 99% -a. Legjellegzetesebb struktúrája a granulációs
szerkezet, mely a konvektív mozgástér felszíni
megnyilvánulása. A fotoszférában láthatók
a foltok és fotoszférikus fáklyák is.
-
Kromoszféra - a felszín
fölötti, néhány ezer km vastagságú
légréteg. Hõmérséklete a felszín
fölötti hõmérsékleti minimum fölött
rohamosan növekszik, a kromoszféra (színgömb) elnevezést
onnan kapta, hogy folytonos színképben nem figyelhetõ
meg, de egyes spektrumvonalakban (köznapi szóhasználattal
egyes színekben) elõtûnnek jellegzetes struktúrái.
-
Korona - külsõ határa
pontosan nem húzható meg, általában a másfél-két
napátmérõnyi távolságig tekinthetjük
az atmoszférát a korona részének. A hõmérséklet
itt már több millió fokos, aminek az elméleti
magyarázata évtizedek óta komoly kihívás.
Az elméleti problémát azzal a metaforával szokták
érzékeltetni, hogy hogyan lehet a gyertyaláng fölötti
levegõ sokkal forróbb, mint maga a láng. A magyarázatot
a korona mágneses tereinek dinamikájában véljük
megtalálni. A korona anyaga már igen ritka plazma, ezért
fénye a fotoszféráé mellett elenyészõen
halvány, így csak napfogyatkozások idején van
esély arra, hogy sajátos alakzatait megfigyelhessük.
-
Napszél - A koronában
kifelé haladva eljutunk egy olyan tartományig, ahol a részecskék
hõmozgásának sebessége felülmúlja
a szökési sebességet, ettõl kezdve a korona anyagára
egy kifelé áramlás lesz jellemzõ, ezt nevezzük
napszélnek. Az áramlás átlagos sebessége
nyugodt Nap esetén kb. 400km/sec.
A mellékelt képanyag
a naplégkör
különbözõ rétegeit mutatja be.
Helymeghatározás
a Nap felszínén
A Nap felszínéhez a földiéhez
hasonló koordinátahálózat rendelhetõ.
A felszínt az egyenlítõtõl a pólusokig
+-90 fok szélességi, valamint Kelet-Nyugati irányban
360 fok hosszúsági körökre osztjuk. A 0 szélességi
kör értelemszerûen az egyenlítõhöz
tartozik, a 0 hosszúsági kör rögzítése
azonban egyezményes, hiszen a Nap felszínén nem lehet
úgy rögzíteni egy vonalat, mint mondjuk a Földön
a greenwich-i szélességet. Azt azonban meg lehet tenni, hogy
a napfelszín átlagos szögsebességével
forgó koordinátarendszert rendelünk a felszínhez,
melyben Carrington nyomán a napkorong centrumán 1854 január
1-én (világidõben) 0 órakor átmenõ
hosszúsági kört tekintjük nulladiknak.
A helymeghatározáshoz
az szükséges, hogy az észlelt napkorongra a lehetõ
legpontosabban rá tudjuk illeszteni a Carrington-féle koordinátarendszernek
a látóirányra merõleges síkra vett vetületét.
Ezt három paraméter figyelembevételével tehetjük
meg, melyek minden idõpontra meghatározhatók.
-
L: a fent említett egyezményes
0 hosszúsági körnek a centrálmeridiántól
való szögtávolsága (a meridiánok azok
a gömbi fõkörök, melyek a forgási pólusokon
átmennek, a centrálmeridián pedig ezek közül
az, melynek síkja a látóirányba esik, a centrálmeridiánt
tehát a pólusokon és a napkorong centrumán
átmenõ egyenesnek látjuk ). Változásának
kb hónapos ritmusa van a Nap rotációja miatt.
-
B: a Nap egyenlítõi síkja
és a látóirány által bezárt szög,
másképpen kifejezve a Nap centrumának látszólagos
héliografikus szélessége (vagyis az a szélesség,
ahol a centrumot és a megfigyelõt összekötõ
szakasz metszi a napfelszínt). Mivel a földpálya 7,25
fokos szöget zár be a Nap egyenlítõjével,
ezért a B az év folyamán plusz és mínusz
hét fok között változik, ugyanis közel fél
évig az egyenlítõi síktól délre,
majd közel fél évig attól északra tartózkodunk.
-
P: a földi észak-déli
irány és a Nap forgástengelyének iránya
által bezárt szög. Szintén éves váltakozása
van a Föld keringése miatt.
A fenti L, B és P paraméterek
értékei minden nap 0 óra világidõre
megtalálhatók évkönyvekben, pl. a magyar Csillagászati
Évkönyv köteteiben is.
Rotáció
Az adattáblázatban található
rotációs periódus tulajdonképpen átlagolt
érték. A napfelszín különbözõ
héliografikus szélességû zónáiban
illetve különbözõ mélységbeli tartományaiban
a rotáció különbözõ szögsebességû,
a felszíni egyenlítõ rotációs periódusa
26 nap. Két fogalmat érdemes külön megemlíteni.
-
Differenciális rotáció
- a legnagyobb szögsebességû zóna az egyenlítõnél
található, a pólusok felé haladva a zónák
csökkenõ szögsebességgel forognak. A jelenséget,
a felszíni szögsebesség szélességfüggését
az W
=A+ Bsin2f
formula segítségével szokták leírni,
ahol W a
f
szélességû
övezet szögsebessége, a konstansok legismertebb (Newton
és Nunn klasszikus mérésein alapuló) értéke
pedig A=14,368 fok/nap illetve B=-2,69 fok/nap. Újabb (globális
oszcillációt vizsgáló) technikákkal
már a differenciális rotáció mélységbeli
változása is vizsgálható.
-
Torziós oszcilláció
- a differenciális rotáció finomszerkezete. Felfedezését
az tette lehetõvé, hogy hosszútávú észlelési
programot végeztek a napfelszín mágneses terérõl
és e méréssorozat melléktermékeként
rendelkezésre álltak a napperem különbözõ
pontjainak látóirányú sebességei. E
sebességadatok célszerû csoportosításával
és átlagolásával kirajzolódott az ábra
szerinti mintázat. Az ábrán látható
módon mindkét (északi és déli) félgömbön
található két olyan ú.n. nyírási
szélesség, melytõl pólusirányban nagyobb,
egyenlítõirányban pedig kisebb szögsebességû
rotációt mutat a napfelszín a simított átlagnál.
Ezek a nyírási szélességek a pólus környékétõl
indulva kb két napciklus alatt jutnak el az egyenlítõig.
E mintázat létét újabban a SOHO/MDI kísérlet
is megerõsítette.
Naptevékenység
Sokan nem értik, mi tanulmányozni
való van egy fényes korongon. Süt és kész!
Valójában a Nap jelenségeit két csoportba oszthatjuk,
a nyugodt és aktív Napéra. A nyugodt Nap jelenségei
azzal kapcsolatosak, hogy ha egy ilyen méretû gázgömb
kialakul, akkor a belsejében létrejövõ nyomás
mindenképpen kikényszeríti azokat az energiatermelõ
folyamatokat, melyek révén képes a fenti táblázatban
feltüntetett hatalmas energiaprodukcóra. A jelenségkört
a fenti "felépítés", "energiatermelés" és
"energiatranszport" címû bekezdések ismertetik.
A Napot az teszi rövid idõskálán
is változékony égitestté, hogy anyaga plazma,
ami azt jelenti, hogy jelentõs részben töltött
részecskékbõl áll. E töltött részek
mozgásai, áramlásai mágneses tereket keltenek,
melyek visszahatnak e mozgásokra. E folyamatok leírására
a folyadékok és gázok dinamikájának
elmélete nem elegendõ, azokat az elektrodinamika Maxwell-egyenleteivel
kiegészítve a magnetohidrodinamika (MHD) tárgyalja.
A Napon mûködõ sebesség- és mágneses
terek folyamatosan zajló kölcsönhatásának
jelenségeit nevezzük összefoglalóan naptevékenységnek.
Ennek
fontosabb jelenségei a következõk:
Napfoltok
A
legrégebben ismert naptevékenységi jelenségek.
Nagyobb példányaik szabad szemmel is láthatók
(természetesen csak jelentõs fénygyengítés
után, akár vastag légrétegen - a horizont környékén
- vagy füstfelhõn keresztül is). Igen erõs mágneses
terek a fotoszférában, a térerõsség
eléri a 3000 Gauss értéket. Egy átlagos napfolt
mérete összemérhetõ a Földével. A
foltok legtöbbször csoportokban jelennek meg, melyek szabályos
esetben két, ránézésre is jól elkülöníthetõ
részcsoportra oszthatók. A két részcsoportot
összekötõ szakasz közelítõleg a rotáció
érintõjének (a kerületi sebesség vektorának)
irányába esik, ezért az elöl haladó részt
vezetõ-, a másikat követõ résznek nevezzük.
A foltcsoportok élettartama az egynapostól a néhány
(maximum kb. négy) hónaposig terjedhet. Az ábra egy
nagyobb napfoltcsoportot mutat (Gyõri Lajos észlelése,
Gyulai Megfigyelõ Állomás).
Napciklusok
Régi
felismerés, hogy a napfoltok megjelenésének gyakorisága
idõben nem egyenletes, körülbelül 11 évenként
maximumot mutat, ilyenkor egyidõben akár húsz kisebb-nagyobb
foltcsoport is látható a napkorongon, míg a közbensõ
minimum-idõszakban elõfordul akár két hét
is egyetlen foltocska nélkül. Az ábra a napfoltok számának
évi átlagait (t.i. a havi összegek éves átlagait)
mutatja az 1700-1999 közötti idõszakban, a rajz a boulderi
NOAA
adatai alapján készült. A napfoltok mellett egy sor
egyéb napjelenség is (flerek, átlagos napszélsebesség
stb.) hasonló változást mutat.
A Hale-szabály
Tulajdonképpen szabálycsoport,
a naptevékenység természetére vonatkozó
legfontosabb empirikus eredmény, ami azzal kapcsolatos, hogy a foltokat
mágneses terük polaritása is jellemzi. A Hale-szabály
szerint 1.) a foltcsoportok vezetõ és követõ
része ellentétes polaritású foltokat tartalmaz;
2.)
egy adott ciklusban az egyik (pl. az északi) félgömbön
mindig egy adott polaritás a vezetõ (pl az északi)
a másik félgömbön pedig a másik (tehát
a déli félgömbön a déli polaritás);
3.)
a következõ 11 éves ciklusban pedig az említett
polaritásviszonyok megfordulnak. Igy jön létre a Hale-ciklus,
vagy 22 éves mágneses ciklus.
A
napciklus lefolyásáról a differenciális
rotáció és a Hale-szabály ismeretében
a következõ - meglehetõsen egyszerûsített
- képet alkothatjuk. Kiindulásként képzeljünk
el egy olyan globális mágneses teret, melynek két
mágneses pólusa van - jó közelítéssel
- a forgástengely pólusainál (ez kb a naptevékenységi
minimum állapota), ezt nevezzük poloidális állapotnak.
A kiinduláskor pólustól pólusig húzódó
erõvonalak a differenciális rotáció miatt fokozatosan
feltekerednek (ez az elsõ látásra furcsa folyamat
a plazmafizika Alfvén-féle befagyási tétele
miatt megy végbe, mely nagy vezetõképességû
plazmákra igaz, mint amilyen a Napé is). Eredményképpen
kialakul két hatalmas mágneses gyûrû, más
néven tórusz, ami miatt ezt toroidális állapotnak
nevezzük, ez a naptevékenységi maximum idõszakára
jellemzõ. Ezután egy (elméletileg egyelõre
csak kvalitatív módon leírt) folyamat révén
a toroidális térbõl felépül az elõzõvel
ellentétes polaritású poloidális tér
és a folyamat ellenkezõ elõjellel újraindul.
A
Spörer-szabály értelmében az aktív
vidékek átlagos szélessége a napciklus során
egyre csökken és a ciklus végére az egyenlítõ
közelébe ér. Jelenleg nem világos, hogy a jelenségnek
milyen kapcsolata van a fentebb említett torziós oszcillációval,
ahol szintén egyenlítõ-irányú tendencia
zajlik. (Az ábra a boulderi NOAA ábrája alapján
készült).
Flerek
A
napkitörések angol eredetû neve (eredetileg: flare).
Látványos jelenségek, melyek során rövid
idõ - maximum egy-másfél óra - alatt igen nagy
energia szabadul fel. A jelenség oka egy adott aktív vidék
feletti olyan instabil mágneses konfiguráció, mely
rövid idõ alatt egy stabilabb formációba megy
át, a gyors folyamat során felszabaduló energia pedig
az adott térrészben lévõ részecskék
mozgási energiájává alakul. Ezek egy része
azután lefelé záporozik, felfûti a kromoszférát
(ritkábban a fotoszférát, ekkor keletkezik az ú.n.
fehér fler), ami látványos felfénylést
okoz, más része pedig nagy sebességgel kifelé
áramlik.
Fáklyák
Azon mágneses fluxuscsövek,
melyek nem alkotnak nagy fluxussûrûségû napfoltokat,
a fotoszférikus áramlások hatására laza
halmazokba állnak össze az ún. szupergranulációs
cellák határai mentén. Az ilyen fluxuscsõ-együttesek
a fotoszférában a napperem környékén látszanak
a környezetüknél fényesebbnek (fotoszférikus
fáklyák), a fölöttük lévõ kromoszféra
pedig a fluxuscsövek által szállított magnetohidrodinamikai
hullámok révén kap járulékos fûtést,
ezért fényesebb környezeténél (kromoszférikus
fáklya).
Protuberanciák
Látványos,
hídszerû alakzatok a koronában, csak adott hullámhosszakon
figyelhetõk meg, leggyakrabban a hidrogén ú.n. H-alfa
vonalában észlelik. A mágneses tér képes
lehet arra, hogy a nem túl nagy sebességû plazmát
megtartsa, és ez a fénylõ plazma mintegy láthatóvá
teszi a mágneses teret. A protuberanciák általában
nyugodt alakzatok, akár hetekig is "élhetnek", de ha a
plazma valahogy járulékos fûtést kap, akkor
a stacionárius állapot megszakadhat, ilyenkor lép
fel a robbanó protuberancia jelensége. A korongon a környezetükhöz
képest sötétebbnek látszanak, ez a filament.
Legtöbbször két különbözõ mágneses
polaritású terület határán húzódnak
(zéró filament).
CME-k
A flerek látványos kísérõjelensége
lehet a CME - Coronal Mass Ejection, magyarul korona-anyagkidobódás,
régebbi nevén koronatranziens. A flerek folyamán végbement
erõvonal-átrendezõdésnek olyan következménye
is lehet, hogy az aktív vidék fölötti mágneses
fluxuskötegek elszakadnak a felszínhez közeli részeiktõl
és szabaddá válva óriásira (a napátmérõ
sokszorosára) fúvódnak fel majd nagy sebességgel
eltávoznak a Naptól. A CME-k a naprendszer legnagyobb összefüggõ
alakzatainak tekinthetõk. A felfúvódásnak az
az oka, hogy az elszakadás után a fluxuskötegben uralkodó
mágneses nyomással és az erõvonalak görbültsége
miatti feszültséggel immár semmi nem tart egyensúlyt.
Az alakzat egy olyan gigantikus buborékként képzelhetõ
el, melynek összetartó ereje nem a felületi feszültség,
hanem a mágneses tér. Egy átlagos CME-vel kidobott
anyag tömege kb. egymilliárd tonna lehet (a fenti táblázat
alapján a nyugodt Nap ennyit kb. negyedóra alatt bocsát
ki a napszél révén), sebessége 20 km s-1
tõl 1200 km s-1 -ig terjedhet. A "flerek" címszó
alatti flerek és CME-k képanyagában
az 1999 június 27-i és július 19-i flerekkel kapcsolatos
CME-k filmjei is megtalálhatók.
Nap-Föld
fizika, ûridõjárás
A fenti jelenségek többségének
van közvetlen vagy közvetett hatása a földi környezetre.
A szoláris energiaáramnak van egy stacionárius (a
nyugodt Napból is érkezõ) és egy naptevékenységtõl
függõ összetevõje. A részecskesugárzás
stacionárius összetevõjét a napszél jelenti,
a táblázatban említett sugárzási teljesítmény
pedig a nyugodt nap elektromágneses sugárzását
jellemzi. Emellett mindkét energiaáramhoz hozzáadódnak
a naptevékenységi jelenségek különbözõ
járulékai. A terület fontosabb témakörei
a következõk:
Ûridõjárás
- Viszonylag új fogalomkör, de jelenségei várhatóan
hamarosan általánosan ismertek lehetnek, akár a földi
idõjáráséi. Ide tartoznak a fent említett
napjelenségek közül mindazok, amelyek hatása elérheti
a Föld környezetét, illetve az alább felsorolandó
jelenségek, tehát a stacionárius elektromágneses
és részecskesugárzás mellett a napkitörések,
CME, napszélstruktúrák, kozmikus sugárzás,
szoláris irradianciaváltozások, kölcsönhatások
a földi magnetoszférával és ionoszférával,
geomágneses aktivitás, sarkifény. A Föld kozmikus
környezetében zajló folyamatok átfogó
neve.
Napállandó - A közepes
Nap-Föld távolságban a radiális irányra
merõleges sík egy négyzetméterén másodpercenként
átáramló energia mennyisége, értéke
1366 watt/m2 . Nevét akkor kapta, amikor még a
mérési eljárás pontossága nem volt elegendõ
ahhoz, hogy változásait meghatározzák. Csak
az ûreszközökkel végzett mérésekkel
derült ki, hogy értéke néhány ezrelékkel
megváltozhat. A változások oka a naptevékenység
során fellépõ felszíni mágneses alakzatok
intenzitásnövelõ, illetve -csökkentõ hatása.
Napszél szerkezete - A korona
külsõ tartományaiból kiinduló részecskeáram
nem homogén, különbözõ struktúrákat
mutat. A legfontosabb az a struktúra, amit a magával szállított
mágneses tér alakít ki. Az északi és
déli félgömb ellentétes polaritású
mágneses erõvonalait a kiáramló napszél
kihúzza a végtelenbe. A két ellenkezõ polaritású
térfelet az egyenlítõi síkban elhelyezkedõ
ú.n. neutrális réteg, más néven áramréteg
választja el egymástól. A Nap rotációja
miatt a napszél-beli mágneses tér csavarvonal-alakot
vesz fel, másrészt a neutrális réteg nem sík
geometriájú, hanem a Nap eltérõ irányú
forgási- és mágneses tengelye, valamint felszínének
nagyléptékû alakzatai miatt hullámos, úgy
is mondhatnánk, hogy fodros, ezért formáját
a szakirodalom szemléletesen "balerinaszoknya" -alakzatnak nevezi.
További szerkezeti sajátság, hogy a korona nyílt
(vagyis nem a napfelületen záródó) mágneses
terû tartományai - a koronalyukak - a többiénél
nagyobb sebességû napszél forrásai. Ezek a struktúrák
a Nap rotációja miatt periodikusan lépnek kölcsönhatásba
a Föld környezetével és 27 napos visszatérõ
- rekurrens - zavarokat okoznak.
Magnetoszféra - a Föld
mágneses környezete. A Föld saját mágneses
tere a Nap részecskesugárzása nélkül forgásszimmetrikus
lenne, azonban a Napból jövõ plazmaáram jellegzetes
alakúra deformálja, ez a magnetoszféra. A Nap felõli
oldalon alakja összenyomott, az éjszakai oldalon viszont messzire
nyúló, az üstökösökére emlékeztetõ
farokrésze van. A napszél által szállított
bolygóközi mágneses tér, illetve a földi
mágneses tér közötti felület a magnetopoauza.
Geomágneses aktivitás
- a naptevékenység által elõidézett,
a földfelszínen mérhetõ mágneses változások
gyûjtõneve. Mérésére többfajta paraméter
használatos, a legismertebb az ú.n. Kp index,
amely 0-tól 9-ig terjedõ skálán jellemzi a
geomágneses zavar mértékét. A geomágneses
aktivitást elõidézõ tényezõk
a következõk lehetnek: a szoláris plazma
kölcsönhatásba lépve a magnetoszférával,
annak nappali oldalát a földfelszínhez közelebb
nyomja; a szoláris plazma által szállított
mágneses tér megfelelõ polaritásviszonyok esetén
össze tud kapcsolódni a földi mágneses térrel;
nagy sebességû áramok viszkózus kölcsönhatás,
illetve instabilitások révén is kölcsönhatásba
léphetnek a magnetoszférával.
Ionoszféra - a felsõ
légkörnek azon rétegei, melyekben a szoláris
energia ionizáló hatására tartósan jelen
van bizonyos számú pozitív és negatív
komponens. Természetszerûleg a nyugodt Nap is létrehozza,
éjszaka pedig - elsõsorban alsóbb rétegei -
rekombináció révén meggyengülnek, vagy
eltûnnek. A naptevékenység hatása itt elsõsorban
a napkitörések alkalmával jelentõsen intenzívebbé
váló nagyenergiájú (rövid hullámhosszú)
sugárzások révén érvényesül.
Ilyenkor az ionizáció mértéke megnõ,
az alsóbb ionoszféra-rétegek is megerõsödnek,
amint azt a rövidhullámú rádióamatõrök
is tapasztalják. Az ionoszféra létének (a nagyenergiájú
sugárzások ionizáció révén való
elnyelésének) hatalmas jelentõsége van a földi
életlehetõségek szempontjából.
Sarkifény - a naptevékenység
legrégebben ismert földi hatása, az északi népek
számára megszokott éjszakai égi látvány.
A szoláris plazmaáram részecskéi a mágneses
pólusok gyûrûalakú környezetében
juthatnak le olyan alacsony légrétegekig, ahol ütközések
révén a földfelszínrõl is látható
fényjelenséget idézhetnek elõ. E jelenség
alakja nemritkán jellegzetes függönyszerû formáció,
mely a mágneses tér struktúráját tükrözi.
Ha a beérkezõ CME energiája elég nagy, sebessége
legalább 1000 km/sec, akkor a látvány alacsonyabb
szélességeken - akár Magyarországon - is megfigyelhetõ.
|